KEREKASZTAL – AIU&FL&EMSHOW
A ROYAL DAMAGE BEFEJEZŐ KÉPSORAI
Még egyszer Cseh Tamásról. Ma lenne 67 éves.
A többiek újra elmerültek valami beszélgetésben, amit néhány másodperc után jótékony homályba lökött a fejében dolgozó vörösbor, homályos, egyre halkabb zizegésbe. Úgy hallgatta a lemezjátszót. És azt mondja Friedman, nem sokkal később, mikor újabb utánpótlásért indultak a kisközértbe, a kopott lépcsőházban, a csigaszerű lépcsőn lefelé, a korlátnak támaszkodva arra gondolt, vagyis inkább biztos volt benne, hogy előbb vagy utóbb neki meg kell csókolni a Beát okvetlenül.
Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk, kérdezi úgy ötpercnyi csend után Friedman. Öt perce indultunk a Moszkváról, a Csaba utca sarkán, odafenn találkoztunk. A Vérmezőig nem szól semmit, és akkor is csak egy ilyet. Tudtam, hogy nem kell válaszolnom. – Kicsit szerelmes voltam Beába – szólal meg a Léber könyvelőiroda előtt. – Ez volt a neve, Bea. Kifejezetten zokon vette, ha felületes ismerősök, a komolykodás látszatát keltendő, Beatrixnak szólították, túl kimódoltnak találta. Soha nem néztem meg a személyijét, elhittem első szóra, hogy valóban így hívják, az egyszerű, hárombetűs változat a mérvadó, az ékezetes betűk nélküli ábécé első öt betűjén belül mozgó. Bea – így Friedman. Megáll, rágyújt, elindul megint. Kétháznyit megyünk csendben, villamos se jön, autók se, mentők se, szottyog a papucs, minden lépésnél szottyogás és szürcsölés.
Konyha, lány
Egész éjjel esett – mondja Friedman, mintha ez megmagyarázná a szottyogást, de még ha megmagyarázná is: nem igaz, hogy egész éjjel esett. Csak az történt, hogy a lefekvés előtti utolsó kávé kavargatása közben kopogni kezdett az eső az erkélyen üldögélő könnyűvázas ikeás szék műanyag ülőlapján, egyre szaporábban, és még akkor is így volt ez, mikor Friedman visszatért a fogmosásból, annyira kopogott már, hogy úgy tűnt, mintha komplett hadsereg dörömbölne egyidejűleg a könnyűszerkezetes ikeás várkapun. Aztán befelé fordult, megtámaszkodott a hűvösfehér falban, és viszonylag gyorsan elaludt, az eső meg elállt. Mielőtt viszont felébredt volna a zsibbadásra, az eső kicsit megint rákezdte, és megvárta, míg legalább kinéz az ablakon, kikukkant az erkélyre, és elégedetten konstatálja, hogy esik, esik, de azért ez, ez a panoráma, ez na.
Csak azután állt el. Mire viszont összeszedte magát, és elindult végre, egyetlen tócsa maradt a Márvány utcai ház előtti járdán, a többi mind felszáradt. Kicsi mélyedés, kockakősüppedés, benne a víz, még csak nem is direkt lépett bele, azt mondja Friedman. De belelépett, az tény. Soha nem jár amúgy papucsban, az is tény. De most.
Már elhagyjuk a Maros utcát bőven, mikor folytatja, hogy ez a Bea, ez a Kriszta húga volt, aki egykori kolléganő és barát, nagyon vonzó, egész az Istenhegyi-Böszörményi sarkáig magyarázza Friedman ezt a vonzóságot. Kriszta az antikváriumban volt a kolléganője még, és a legvéletlenszerűbben kiválasztott pillanatokban tudott hatalmas szemeket mereszteni, mintha meg lenne épp rémülve, egy egyszerű visszakérdéshez is tudott efféle köretet adni, ami néha imádni valóan komikus és izzasztóan ironikus volt egyszerre, Friedman maga sem tudta mindig eldönteni, melyik a megfelelő értelmezés, és akkor zavarba jött, legalábbis az elején. Aztán nagyon is megszokta és imádta. Az akkor harminc körüli lány ma Antwerpenben él, ahol egyebek mellett elvégezte a királyi művészakadémiát, és szobrászként működik, van két gyönyörű fia egy belga filozopter-fordítótól, és még ma is ugyanúgy, ugyanolyan hatalmas szemeket meresztve kérdez vissza, aminek ma sem tud ellenállni Friedman, nem tudna, helyesebben.
A húga, Bea akkor 27 éves volt, vele először talán egy Maros utcai bulin találkozott az akkor 21 körüli Friedman, az alkalom lényegtelen. Ő volt a legfiatalabb a társaságban, Friedman mármint, és keveseket ismert, viszont sok bort ivott a konyhában, és úgy gondolta, az itteniektől nyilván sok mindent tanulhat, úgyhogy vegyült. A régész-egyiptológussal például a hamisításról értekezett kicsit spiccesen, meg mintha szóba került volna Nemes Nagy Ágnes lírája, de az nem biztos. A lényeg, hogy az idő jó részét az amúgy tüchtig kis öröklakás konyhájában töltötte, és vörösbort ivott Beával. Lementek a kisközértbe utánpótlásért, aztán ugyanaz, ugyanott, közben a szobában unalmas zenék mentek jórészt, úgyhogy jobban esett Karinthy Gáborról és Marsall Lászlóról beszélni odakinn, vagyis hallgatni inkább, mert Friedman azt sem tudta szinte, kik ezek, Bea viszont verseket írt cetlikre, ő nagyon is tudta. És akkor egyszer csak, a Maros utcai kislakásban megszólalt valaki, valami, hogy “ez egy levél, a borítékja kékes, a bélyeget forintért vettem”, és Friedman volt annyira ittas már, hogy hirtelen leverje a hamutálat az asztalról, olyan kis fém alátétféle, egyszerű hamutál volt, amilyen most a Márvány utcai párkányon pihen, és amiben jól eláztak a csikkek reggelre, ebből is azt feltételezte Friedman, hogy egész éjjel eshetett, csurig volt fekete lével. Ez mi, kiabálta be a szobába, fel is állt, el is indult, ez mi, mikor belépett a szobába, ez ki, minden szem rá szegeződött, azt tükrözték, hogyhogy mi, hogyhogy ki? És akkor Friedman lerogyott a legközelebbi fotelbe, hallgatni kezdte a zenét, a többiek meg újra elmerültek valami beszélgetésben, amit néhány másodperc után jótékony homályba lökött a fejében dolgozó vörösbor, homályos, egyre halkabb zizegésbe. Úgy hallgatta a lemezjátszót. És azt mondja Friedman, nem sokkal később, mikor újabb utánpótlásért indultak a kisközértbe, a kopott lépcsőházban, a csigaszerű lépcsőn lefelé, a korlátnak támaszkodva arra gondolt, vagyis inkább biztos volt benne, hogy előbb vagy utóbb neki meg kell csókolni a Beát okvetlenül.
Mit írunk a helyére
Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk, énekli, kérdezi Friedman, hozzá kontráz a szottyogás, szemében könnycseppek, és hiába néz a Turul felé, az árnyékban a padon üldögélő nyugdíjas felé, az egész életkép felé, ami a Böszörményi-Istenhegyi sarkon elé tárul, nyilvánvaló, hogy nem a komplikált sorsú szoborkompozícióra gondol, továbbmegy a madár vagy sem. A szobor törvényen kívüli, és vannak körülötte balhék, ha viszont leválasztjuk a nyilvánvalóan hibbantak ostobaságait, a helyiek szeretik, fontos nekik. Mit lehet ilyenkor csinálni? Valószínűleg semmit sem. És mit kellene egyáltalán?
A páros oldalon árnyék, ott megyünk.
Komoly társasházak sorakoznak, az oszlopokon hirdetések, otthon készült imidzs- és cetli-letépős reklámok egyaránt, kéménybélelés és -tisztítás, mellette: 36 négyzetméteres, fiatalosan felújított, duplaklímás garzon tulajdonostól eladó, jobbra lent: angoloktatás alap-, közép- és felsőfokon. A nagy hirdetőoszlopokon úgymond a kultúra az egyeduralkodó, kizárólag koncerteket reklámoznak, többnyire objektíve randa plakátottal. S noha a Böszörményi nyilvánvalóan nem tartozik az utcaképet tekintve leginkább katasztrófasújtott utcák közé, azért itt is akad jó néhány olyan cégtábla, amilyent normális városban, na pláne normális világvárosban egyetlen normális felelős ember sem tűrne meg. Friedmanból ez előhozza a forradalmárt, és újra felvázolja a városképvédelmi terrorkommandó cégtábla-semlegesítési divíziójának sokszor hallott, de mindig egyre nagyobb szabásúnak tűnő ötletét, amely szervezetben kitüntetett szerepet szán nekem is, és mindazoknak, akiknek eddig tetszett az ötlet, mínusz egy fő, aki nemrég óta saját elhatározásból kifolyólag nem kötődik már annyira Friedmanhoz; már csak a beköszöntő kommünikét kéne megírni, ez rám vár.
- Heti értekezleteken megtárgyalnánk az elmúlt napokban látottakat, mindenkitől téma- és célpontjavaslatokat fogadnánk, és kitalálnánk, azon a héten melyik otrombaság esik áldozatul az áldozatos városvédelemnek: melyik gusztustalan színű, formájú, előnytelen betűtípussal íródott cégtáblát szereljük le előzékenyen, és írjuk a helyére… – Na ez az, hogy mit írunk a helyére. Készítünk egy szép cégtáblát talán? – kérdezem. A részletekre még van idő, int le Friedman, fontosabb, hogy a tábla elfekvőjéről is gondoskodni kell, nagyobb raktárral vagy kemencével rendelkező személy megkörnyékezése, a hálózatba való beszervezése: javallt. A nyolcas szám elé érkezünk, előreküldöm a Tik-Takba Friedmant, dolgozza ki a részleteket, készítsen listát a szóba jöhető egyénekről. Amíg én bemegyek. Szerencsére, nem kell az esőhadsereget utánoznom, és úgy dörömbölnöm a várkapun: a munkálatok miatt nyitva az udvar.
(…)
Egylevegős szerelemféle
- Maradunk itten, maradunk itt – mutat az üres székre Friedman, vehetem felszólításnak is. – Kérdésem volna: pálinkát mérnek-e már? – szól rögtön ezután az épp érkező pincérnőhöz az addigra jelentősen elázott Friedman, mikor leülök hozzá a Tik-Takban. De nem kér pálinkát mégsem. Sört iszunk, azt ivott Cseh Tamás is, mikor néha erre járt, megkérdezte a pultnál. A szokott helyét, ha volt neki olyan, mindenesetre nem találta meg, úgyhogy kinevezte törzshelynek ezt a kis asztalt. – Ez ma a Cseh Tamás asztal, és leszel szíves koccintani velem a Cseh Tamásra, most.
Koccintunk.
Középkorú pár ül az egyik szomszédos asztalnál, a férfi búzasört, a nő rozébort iszik, és csak nagynéha szólalnak meg. Amott egy, a táskájából kikandikáló badminton ütőket folyton igazgató, szemlátomást kissé ideges fiatal lány ül, előtte limonádé vagy olyasmi, és kávé vagy olyasmi, a haját igazgatja, az óráját nézi, újságot vesz elő. Lapoz kettőt-hármat, megunja, becsukja. Az órájára néz megint. Mikor fizetünk, megérkezik a fiú, tartózkodóan üdvözli a lányt, akinek pedig minden mozdulata bátorságra ösztökélné, én úgy látom legalábbis. A közös badmintonozás terve, mondjuk a Vérmezőn, már így is jóval több lehet, mint felhívás keringőre. Tacskó. Kezdő.
- És mi lett Beával? – töröm meg a jó pár perce tartó csendet, immár újra a Böszörményin sétálva, magam sem értem, pontosan miért is. Kerülgetjük az öntudatosan szembejövő spánieleket és babakocsikat. – Hogyhogy mi? – kérdez vissza. Mi lett volna? Visszamentek még egy adag borral, de akkor már nem szólt a zene. A nővér, a nagy szemeket meresztő szobrászlány lemezt nyújtott át Friedmannak, jelöletlent, és azt mondta, ha már ennyire megtetszett, legyen a tiéd.
Aztán este valami nagyon kis kocsmában kötöttek ki végül, a Margit híd budai hídfőjénél, többen, és nagyon drága italokat ittak, Friedman pénztárcájához képest legalábbis. És pár nap múlva megcsókolta Beát. Néhány hétig tartott az egész, vagy talán addig se. Hamar megszáradt a papucs. – Maros utcai kislakás, Mohács utcai kislakás, nálam, Mészöly utcai kislakás, nála; vonzások és választások. Végig belül maradtunk az ékezet nélküli ábécé első öt betűjén, addig egy levegővel is el lehet jutni. A Beatrix már nehezebb eset lett volna. Talán máshogy alakul. Egylevegős szerelemféle – ez tetszik Friedmannak.
Az első saját Cseh Tamás lemez története.
A hiphop.hu fórumán kialakult ghostwriter és médiavita kapcsán jutott eszembe, hogy.
Teljesen mindegy, hogy hol mi az elfogadott, mi a helyzet külföldön az előadóművészekkel stb. – itthon a hiphopban szerintem gáz, ha valaki nem magának írja a szöveget. Akkor is gáz, ha máshol bevett dolog. Mert attól, hogy bevett dolog valami, még nyugodtan lehet gáz. Talán nem ideillő példa, de teljesen bevett dolog a fostalicska kerrádiókra ébredni és azokon lógni egész nap Magyarországon (és mindenütt), azzal együtt, hogy ezen kerrádióknak igen nagy a felelősségük abban, hogy a könnyűzene itthon ma egy hazabaszott, aztán kitömött jegesmedve vitalitásával tud csak vetekedni.
Szóval, aki ghostwritert alkalmaz a rapben, az – lehet bár jó az előadásmódja – mégiscsak hiteltelen. Számomra. Ez, mármint a hiphop, a rap tipikusan olyan műfaj, amely a szövegelő személyiségét hivatott előtérbe helyezni. És akkor is így van ez, ha szerep-rap jön ki az emberből, mert akkor meg az a lényeg, hogyan tudja valaki megoldani, hogy legalább egy pillanatra elhiggyem, amit mond. Önerőből, plusz a producer és a DJ, ugye, meg az MC-társak segítségével.
Ez nem indie rock, ez nem metál. Persze, mindenki olyan szöveget mond, amilyet akar, mindenkinek arról szól a rap, amit éppen belegondol. De minden azon múlik, “amit te belerakol”, hogy egy élő klasszikust idézzek. Ha pedig valaki csak a hangját, a flow-ját rakja bele a produkcióba, az nekem kevés. Sajnálom. Persze viszonylag kevesen utaznak az én tetszésemre, úgyhogy ennyi.
A média-ügyhoz meg: a nyilvánosság felelőssége megkerülhetetlen. Csakhogy: a média nem dzsinn, ami előbújik a koszlott lámpából, ha megdörzsöli az MC. A média nem azért van, hogy kiszolgálja a zenészeket, hanem (más fontos funkciói mellett) hogy érdekes és fontos anyagokkal lássa el a nagyrabecsült közvéleményt, s adott esetben ízlést, illetve véleményt formáljon. Ennek megvannak a megfelelő technikái. Csakhogy amíg a magyar hiphop respublika egyszerűen képtelen kezelni a nyilvánosságot, addig nem sok jót lehet várni. A jó menedzsment és a kiváló tehetség csak nagyon ritkán jár együtt, sajnos. Másfelől viszont: ma már nem elég a zenében tehetségesnek lenni, azt is tudni kell, hogyan juttathatja el valaki a cuccát a szélesebb közönséghez. Amíg ez a zenében igazán átütő tehetségeknek nem megy, addig a kutyaütő fake-eké a valóban nagy nyilvánosság. Ők mennek a tévékbe, róluk ír a tényleg mainstream sajtó. Ezzel nem is volna különösebben nagy baj amúgy, ha volna úgynevezett underground sajtó, amely nem attól volna underground, hogy harminc gyerekhez jut el fénymásolva, fanzine formájában, mondjuk – hanem attól, hogy nem a fősodorba tartozó popbandákkal foglalkozik, hanem a (szerkesztő által értékesnek gondolt) valódi produkciókkal. Voltak jobb-rosszabb próbálkozások, de mind meghalt. És szerintem jórészt azért halt meg, mert hiába nagy a réteg, amely így vagy úgy, de hiphop befogadó: a többezer kölök nagyon nagy többsége nem lemezt vesz, meg magazint vesz, hanem (most leszek demagóg) bigmekmenüt. Vagy mittudoménmit. Amit három perc alatt befal. Egy közösség nyilvánossága nem barbatrükkök sorozatával alakul ki, hanem szívós melóval. És ezt a szívós melót a magyar hiphopot hallgatók nagyon nagy többsége (a legtöbb előadó is) megspórolná.
Sőt meg is spórolta.
Húsz év alatt rengeteg minden történt itthon, csakhogy még a duplája is kevés lenne. Még mindig azon vinnyogunk, hogy kiket láthatunk a tévékben, kiket hallhatunk a rádiókban, pedig baszottul nem ez a lényeg. Nem csak a VIVA meg az MTV meg a BLIKK tud felemelni egy előadót. Az előadó tudja felemelni saját magát. Mondjuk úgy (hazabeszéd), hogy a frissen megjelent lemezéből gyorsan küld pár tiszteletpéldányt néhány szerkesztőségbe. Vagy mondjuk értelmes válaszokat képes adni egy riporteri kérdésre, ha interjúra kerül a sor. Ehhez persze kellenek értelmes riporteri kérdések is, nem elég a “mit gondolsz a magyar hiphopról?”, “mikorra várható új lemezed?” vonal. Hát ez az, ami hiányzik, szerintem.
Nagyon.
Nem az a legnagyobb baj a CBA-val, hogy náci lapban hirdet
Az még talán nem dönti romba a hazát, hogy a kisvárosi, a “magyar üzletlánchoz” tartozó kisközértben a legtöbb fehérbor félig vagy egészen édes (amúgy de), ámugyanakkor ne mondja senki, hogy a 249-469 forint közötti árfekvésben kapható, úgynevezett borszerű termékek nem szarkómázzák telibe a nyilván makkegészséges ön- és magyarságtudatot. A 456 forintos tokaji furmint elhomályosítja a Macskafogót, az Aranycsapatot, a Rubik-kockát nemkülönben, úton a nemzethalál felé pedig teljesen beborít a menetzaj, azt is csak messziről hallom, hogy a pénztáros értetlenkedve kérdez vissza, mikor chardonnay-t firtatok. A mindennapok megoldása is csak olyan errefelé, mint a mindennapok: szahar.
idén is a kín, a keser, a nyöször a főnök a World Press Photón
Most őszintén: kit érdekelnek a hópárducok, kit mozgat meg Dennis Hopper portréja vagy éppen Amato úr kamaraszínháza, mikor szügyig gázolhatunk az etnikai konfliktusokban, a természeti katasztrófákban, az emberi plazmában: a szenvedésben. Idén is a kín, a keser, a nyöször az úr a World Press Photo kiállításon.
Pedig hópárducból már csak pár ezer példány van a Földön, a humanoidokból viszont – jöhet népirtás, földrengés, esetleg szimpla kis polgárháború – még így is akad vagy hat-hétmilliárd. Az idei World Press Photóra érkezők azonban láthatólag nem a természetfotókat nézegetni jöttek a Millenárisra, hanem – a képek előtti vizsla koncentrációt látva – sokkolódni. Van is mitől.
Fu Yongjun sorozata még majdnem andalít. Egy barackfa színeváltozásait mutatja meg, amely a Nyugati-tó partján álldogál – ha gyakran forgatunk egyjüanos bankjegyet, ismerős lehet a hely. Li Jiejun portrésorozatánál már keményedik a helyzet, de még mindig az iszonyaton innen vagyunk: világhíres fotók remake-jei láthatók – Joe Rosenthalt A dicsőség zászlaja, Capát A milicista halála és a Normandiai partraszállás, Eisenstaedtet a Győzelem napi csók idézi -, a képek hőseit játékfigurák alakítják. Szép és vicces, ha nem is okvetlenül vidám idézőjel.
Hétköznapi vértócsa
Hogy aztán jöjjön a durvulás. Lissette Lemus fotójával kapcsolatban nem is maga a kép okozza a legnagyobb döbbenetet, pedig: egy fekete Volkswagen kisbusz ablakaihoz megannyi kíváncsi gyermekorr nyomódik, mind kifelé néznek, az utcára, ahol speciel két iskolatársuk anyja fekszik kiterítve, feje alatt vértócsa. Mégis, a képaláírás az igazán hátborzongató: 1. díj, hétköznapok kategória. El Salvadorban járunk ugyanis, ahol naponta átlagosan tíz gyilkosság történik.
Ezen a ponton adjuk fel a módszeres végigséta elvét, és csapongunk kicsit. Látunk a kilakoltató rendőröknek ellenálló anyát, karján meztelen gyermekével, tüntető férfit a katonákkal szemben, csuklóján piros valami csordogál; a tavaly novemberi, Mumbaiban történt terroristatámadás pillanatait pedig Sebastian D’Souza idézi elénk. Walter Estrada és Yasogushi Chiba is a kenyai etnikai villongásokat mutatja meg a világnak, csak más-más aspektusból. Előbbi a “torokra tapadó bakancs – véres fogsor – riadt kiskölök – elszánt utcai gerilla” kombót választotta, utóbbi viszont a hagyományokat őrző, úgynevezett tisztességes háborút: íjjal felfegyverzett maszáj harcosok egy domboldalról lövögetik a többieket, nincs trancsír, közelharc és egyebek.
Akárhogy is, idén kevesebb holttestbe botlunk a Millenárison, mint mondjuk tavaly, a borzalmak viszont tartják előkelő helyüket, és ez valahol természetes is. Az orosz-grúz konfliktust, a szecsuáni földrengés következményeit, a hajléktalanproblémát, a rákos albínókat vagy épp a hondurasi szexmunkásokat bemutató sorozatok egyébként is figyelemvonzóbbak, mint például az autista gyermekeit egyedül nevelő anya története, vagy az amúgy remek sportfotók.
Amato úrra senki nem kíváncsi
Az év sajtófotójának választott Anthony Suau-kép, bár nagyon rendben van, elsőre mégsem üt nagyot: egy clevelandi detektív lopakodik egy feldúlt lakásban. A kísérőszövegből derül ki, miért ez lett az év képe: egy a hitelbe belerokkant, majd kilakoltatott család házában történik mindez, hümmögünk, na igen, a gazdasági válság odaver. Ugyanígy vagyunk a munka nélküli fekete férfi meggyötört arcával, a tanácstalannak tűnő brókerekkel is vagy éppen Callie Shell szériájával, amely Barack Obamához kapcsolódó életképekből áll: a fotó mögötti történet legalább olyan fontos, mint maga a kép. Hiszen azért sajtófotó.
Épp ezért kár, hogy a Jonathan Torgovnik gépéből kipattant sorozat, vagyis Amato úr New York-i magánszínházának édesbús képi története előtt kevesebben álldogálnak, mint a soknapos vízi hullát ábrázoló fotó előtt. A próbára a nézőtéren egyedül várakozó, az ebédjét magányosan, papírtányérról fogyasztó, a közvetlenül a premier előtt a színpad alatti vezérlőben baseballközvetítést néző öregúr az idei szezonban már ki sem nyitotta színházát. Ez is válságsztori. Azt pedig végképp hagyjuk, búcsúzólag hányan állnak meg a szerencsétlen nautiluscsiga, ugrópók, kaffer szarvasvarjú és a vörös szemű levelibéka makrózott képe előtt. Pedig a súlyos szenvedésmenü után jól jön a laza desszert.
A nyertes képek galériája itt látható.
KOMMORDIE