Nem az a legnagyobb baj a CBA-val, hogy náci lapban hirdet
Az még talán nem dönti romba a hazát, hogy a kisvárosi, a “magyar üzletlánchoz” tartozó kisközértben a legtöbb fehérbor félig vagy egészen édes (amúgy de), ámugyanakkor ne mondja senki, hogy a 249-469 forint közötti árfekvésben kapható, úgynevezett borszerű termékek nem szarkómázzák telibe a nyilván makkegészséges ön- és magyarságtudatot. A 456 forintos tokaji furmint elhomályosítja a Macskafogót, az Aranycsapatot, a Rubik-kockát nemkülönben, úton a nemzethalál felé pedig teljesen beborít a menetzaj, azt is csak messziről hallom, hogy a pénztáros értetlenkedve kérdez vissza, mikor chardonnay-t firtatok. A mindennapok megoldása is csak olyan errefelé, mint a mindennapok: szahar.
idén is a kín, a keser, a nyöször a főnök a World Press Photón
Most őszintén: kit érdekelnek a hópárducok, kit mozgat meg Dennis Hopper portréja vagy éppen Amato úr kamaraszínháza, mikor szügyig gázolhatunk az etnikai konfliktusokban, a természeti katasztrófákban, az emberi plazmában: a szenvedésben. Idén is a kín, a keser, a nyöször az úr a World Press Photo kiállításon.
Pedig hópárducból már csak pár ezer példány van a Földön, a humanoidokból viszont – jöhet népirtás, földrengés, esetleg szimpla kis polgárháború – még így is akad vagy hat-hétmilliárd. Az idei World Press Photóra érkezők azonban láthatólag nem a természetfotókat nézegetni jöttek a Millenárisra, hanem – a képek előtti vizsla koncentrációt látva – sokkolódni. Van is mitől.
Fu Yongjun sorozata még majdnem andalít. Egy barackfa színeváltozásait mutatja meg, amely a Nyugati-tó partján álldogál – ha gyakran forgatunk egyjüanos bankjegyet, ismerős lehet a hely. Li Jiejun portrésorozatánál már keményedik a helyzet, de még mindig az iszonyaton innen vagyunk: világhíres fotók remake-jei láthatók – Joe Rosenthalt A dicsőség zászlaja, Capát A milicista halála és a Normandiai partraszállás, Eisenstaedtet a Győzelem napi csók idézi -, a képek hőseit játékfigurák alakítják. Szép és vicces, ha nem is okvetlenül vidám idézőjel.
Hétköznapi vértócsa
Hogy aztán jöjjön a durvulás. Lissette Lemus fotójával kapcsolatban nem is maga a kép okozza a legnagyobb döbbenetet, pedig: egy fekete Volkswagen kisbusz ablakaihoz megannyi kíváncsi gyermekorr nyomódik, mind kifelé néznek, az utcára, ahol speciel két iskolatársuk anyja fekszik kiterítve, feje alatt vértócsa. Mégis, a képaláírás az igazán hátborzongató: 1. díj, hétköznapok kategória. El Salvadorban járunk ugyanis, ahol naponta átlagosan tíz gyilkosság történik.
Ezen a ponton adjuk fel a módszeres végigséta elvét, és csapongunk kicsit. Látunk a kilakoltató rendőröknek ellenálló anyát, karján meztelen gyermekével, tüntető férfit a katonákkal szemben, csuklóján piros valami csordogál; a tavaly novemberi, Mumbaiban történt terroristatámadás pillanatait pedig Sebastian D’Souza idézi elénk. Walter Estrada és Yasogushi Chiba is a kenyai etnikai villongásokat mutatja meg a világnak, csak más-más aspektusból. Előbbi a “torokra tapadó bakancs – véres fogsor – riadt kiskölök – elszánt utcai gerilla” kombót választotta, utóbbi viszont a hagyományokat őrző, úgynevezett tisztességes háborút: íjjal felfegyverzett maszáj harcosok egy domboldalról lövögetik a többieket, nincs trancsír, közelharc és egyebek.
Akárhogy is, idén kevesebb holttestbe botlunk a Millenárison, mint mondjuk tavaly, a borzalmak viszont tartják előkelő helyüket, és ez valahol természetes is. Az orosz-grúz konfliktust, a szecsuáni földrengés következményeit, a hajléktalanproblémát, a rákos albínókat vagy épp a hondurasi szexmunkásokat bemutató sorozatok egyébként is figyelemvonzóbbak, mint például az autista gyermekeit egyedül nevelő anya története, vagy az amúgy remek sportfotók.
Amato úrra senki nem kíváncsi
Az év sajtófotójának választott Anthony Suau-kép, bár nagyon rendben van, elsőre mégsem üt nagyot: egy clevelandi detektív lopakodik egy feldúlt lakásban. A kísérőszövegből derül ki, miért ez lett az év képe: egy a hitelbe belerokkant, majd kilakoltatott család házában történik mindez, hümmögünk, na igen, a gazdasági válság odaver. Ugyanígy vagyunk a munka nélküli fekete férfi meggyötört arcával, a tanácstalannak tűnő brókerekkel is vagy éppen Callie Shell szériájával, amely Barack Obamához kapcsolódó életképekből áll: a fotó mögötti történet legalább olyan fontos, mint maga a kép. Hiszen azért sajtófotó.
Épp ezért kár, hogy a Jonathan Torgovnik gépéből kipattant sorozat, vagyis Amato úr New York-i magánszínházának édesbús képi története előtt kevesebben álldogálnak, mint a soknapos vízi hullát ábrázoló fotó előtt. A próbára a nézőtéren egyedül várakozó, az ebédjét magányosan, papírtányérról fogyasztó, a közvetlenül a premier előtt a színpad alatti vezérlőben baseballközvetítést néző öregúr az idei szezonban már ki sem nyitotta színházát. Ez is válságsztori. Azt pedig végképp hagyjuk, búcsúzólag hányan állnak meg a szerencsétlen nautiluscsiga, ugrópók, kaffer szarvasvarjú és a vörös szemű levelibéka makrózott képe előtt. Pedig a súlyos szenvedésmenü után jól jön a laza desszert.
A nyertes képek galériája itt látható.
A december 14-én megjelenő, Holidays in the Shade című anyagon közreműködik: O. C. és Vast Aire
A promómixért katt ide
Nem használ összecsavart napilap, se rovarirtó
Vette & vágta: abszurdi
Ben Sharpa, Oddateee és Bleubird az A38-on
A csütörtöki meteorológiai borút este ipari mennyiségű düh, nagypofájúság és mi tagadás: némi gyűlölet is követte. Utóbbiak a színpadról érkeztek, nem a szvetterünk ázott tehát, hanem szívünk-lelkünk impregnálódott.
Ha új partisorozat indul a fővárosban, pláne, ha hiphop vonatkozású, még az olyan megveszekedett hívők is szkepszist táplálnak a dolog iránt, mint a tudósító, aki túl sok karón látott már túl sok varjút ahhoz, hogy csont nélkül elhiggye: már megint valami nagyszabásúval, egyedülállóval, még soha nem volttal áll szemben. Gyanúja rendszerint beigazolódik, az elsőre pofásnak tűnő varjúról kiderül, hogy cafatokban hullik a tolla, és egyébként sem károg, legfeljebb csiripel.
És akkor itt a Real Your Nature, amely havonta jelentkezik az A38 Hajón, valamelyik csütörtökön, és amely a célkitűzés szerint helyzetképet kíván adni az elektronikus zene valódi jelenéről és jövőjéről. Bár nem hiszünk abban, hogy Budapest végletesen el volna maradva, ami a kortárs zenék ismertségét és kedveltségét illeti, mindig jól tud esni a népművelés. Az első alkalomra három, valóban rendkívüli MC-vel készült az A38 Hajó és a programsorozat ötletgazdája, DJ Cadik: az Egyesült Államokból Bleubird és Oddateee érkezett, Fokvárost pedig Ben Sharpa képviselte a kulturális párbeszéd jegyében. Három nagyon különböző modor, stílus, beszéd- és előadásmód garantálta a miniszivárványt a pesti éjszakában. Halálos zsánermixbe csomagolt kortárs hiphop.
A floridai Bleubird elsőre enerváltnak tűnt, és ezen nem sokat segített, hogy egyedül létezett a színpadon, saját magának csavargatta és nyomogatta olykor a komputert, némi hangeffekteket előidézendő. Bevallható: eltartott néhány percig, míg kievickéltünk az “ez meg mi a franc?” érzetből. De aztán megvett a srác. Hogy nem a szokásos floridai nyugdíjas tempóval van itt dolgunk, akkor vált teljesen nyilvánvalóvá, mikor rohangálni kezdett a színpadon, és közben cseppet sem csökkent a szövegdinamika. Vagy mikor a földre dobta saját magát. “Egy kis Pink Floyd, és egy kis Sonic Youth – ez a hiphop.” A nagy katarzisban mintha valami ilyesmi hagyta volna el Bleubird száját, ha jól emlékszünk – ezután pedig már alig volt meglepő, hogy leugrott a közönség soraiba, és Iggy Popot mímelt vadul.
Ez volna tehát a rock and roll.
Ben Sharpa, aki az apartheidet fő csapásirányként megjelölő rezsim elől Amerikába menekült, majd 1993-ban visszatért szülőhazájába, a fokvárosi gettók összes dühét, frusztráltságát, gyűlöletét és rendszerellenességét becsomagolta a turnékofferbe. A szétcsavart, műfajilag többé-kevésbé behatárolhatatlan, a technót, a dubot és a hiphopot érzékenyen keverő zenékre nyomott szövegekben a korrupt rendőröktől a multikon át a rasszistákig és az obskúrus establishmentig mindenki el van küldve erősen. Vastag, nyúlós, de kőkemény politikum. A Sharpa szeméből érkező villámok láttán még a dél-afrikai közügyekben tájékozatlanok sem hihetik, hogy a vezér kamuzik. Nincs mellébeszéd, nincs jópofi.
És akkor azt hinnénk, a drámaiság után jön a levezetőkör, de nem. Hogy a bronxi Oddateee is sokkolni tud, arra három remek oka is lehet. Egyrészt a szintén kegyetlen, testes és gúzsba kötő szövegvilág, másrészt a Dälek nevű producer zseniális zenéi, és aztán ott van A Gitáros, aki Oddateee mellett zúz, a nevét nem tudjuk. A tűpontos elektronika, a homályos, sejtelmes, gomolygó gitárfutamok és az emberi hang elegyének pszichedelikuma olyan, mintha a leghaladóbb mocskos szájúságot leöntötték volna a hatvanas évek LSD-mámorával, legalábbis ezt juttatta eszünkbe a koncert, pedig ott sem voltunk a hatvanas években.
Legalábbis nem emlékszünk.
Mikor lesz finom a magyar csapvíz?
Restart – idén az újrakezdés az ARC plakátkiállítás fő témája. Van, aki zászlót foltozna, akad, aki lepkeszárnyat kölcsönözne a motorosoknak, más bilincselne vagy éppen atommal kezdené. Ötlet van bőven.
Fekete éjszakákon fekete autókból fekete sörétek repülnek cigányok felé, a főváros belvárosában erőszakos fél- vagy egész hülyék melegeket pofoznak – mert azok melegek. Vérbírói palástba bújó jegyző és rendőrkommandója járja este tíz után a Terézvárost csendrendeletileg, közepes méretű viharban órákig áll az vonat, mert villám csapott a váltókezelő dobozba (önéletrajzi megjegyzés), minden páros napra jut egy ingatlanpanama, a páratlanokra lehetőleg kettő. Jövő szeptemberig lehetne sorolni, mi nem stimmel ebben az országban. Csak hogy tudjuk: az Isten kalapján helyet foglaló bokrétáról van szó. Elpergő száraz virág.
Már a vázlatos leltárból is kitetszik, a legtöbb fronton valóban újratervezésre volna szükség, néha egyenesen szoftverfrissítés kéne a GPS-nek, nehogy még mélyebbre szippantson a sötét fenyves erdő, borúlátóbbak szerint: reterát.
Restart – szól az idei ARC plakátpályázat és kiállítás hívószava. Az újrakezdés pedig nyilván csakis úgy sikerülhet, ha számot vetünk az elrontott mindenséggel. Erre valószínűleg nem vaskos országjelentés-mappák a legalkalmasabbak, hanem, mondjuk, viszonylag könnyen dekódolható, tömör képi üzenetek, lehetőleg nagy méretben. Ez volna a plakát, a plakáterdő, hagyományosan az Ötvenhatosok terén. A tudósító kétszer sétált végig a placcon, egyszer a valóságban, másodszor a virtuális macskaköveken, és közelítőleg ugyanaz a hatás érte, kivéve hogy utóbbi esetben nem verte el az eső.
Tömény politikát vártam, nagyjából a bevezetőben említett topikok mentén, a beszűkült hülye, aki vagyok. Aztán abbamaradt az önostorozás: tán mégsem csak az én hibám, hogy mindenről az aktuális közéleti rend és trend jut az eszembe, még Vámos Róbert plakátjáról is, amely minden kezdet kezdeteként a hagymapirítást nevezi meg. Vagy ott van Sipos Zsuzsanna műve, amely tényleg nincs túlbonyolítva: Nagy Sári, gyaníthatóan kisiskolás tanuló fehér alapon kék tintával készült, gyöngynek éppen nem mondható zsinórírással köszöni meg szépen a Kedves Vízművek bácsinak, hogy ilyen finom a magyar csapvíz. A Gój Motorosokat – moly motorosoknak keresztelve – lepkeszárnyakkal ábrázoló, vagy az árpádsávot elfolyva mutató mű például csakúgy a pályázók (vö. magyarok) politikacsömörét hangsúlyozza, mint a népszerű “magyar vagyok, nem turista” feliratú póló továbbgondolt verziója: rokonszenves női kebleken feszülő textil hirdeti, “magyar vagyok, nem gárdista”. Van, aki nagyon konkrét üzenettel került ki a térre: Sinka Szabolcs például “szappannal mosná ki az összes ígérgető száját”. Ugyanő, utalva talán a helyzet menthetetlenségére, “atommal kezdené”.
Megfontolandó.
A nagyszerű gegekkel operáló munkák mellett akadnak persze a kiállított plakátok között erőltetett és közhelyes darabok is, de ezek száma az őszinte vagy épp keserédes mosolyra fakasztó alkotásokéhoz képest csekély. Mégsem vagyunk olyan nagyon nyugodtak, mire az egyébként valóban politikamentesnek mondható és magas színvonalú kulturális plakátkiállítás hirdetőoszlopaihoz érünk. Az oké, hogy ilyen jót tudunk vigyorogni magunkon, mondhatni, ez már fél siker – de vajon mikor érkezik meg a másik fele? Hogyan és mikor lesz a valódi “restart”? Ha hajlandóak vagyunk végre sértett és paranoid kiskölykök tolltúlmozgásaként értékelni a náci beszédet napi praxisként űzők szavait (Turai Balázs: Kuruc.infant, Borz díj)? Ha befoltozódik a lyukas zászló (Takács Béláné: Cím nélkül, II. helyezett)? Ha összeszedjük magunkat (Kovács Tamás: Önerő, fődíj)? Ha kattan a bilincs, és tényleg tovariscsi konyec (Kun Álmos: Rendreváltás)? Mikor lesz finom a magyar csapvíz? Sasvári Dóra: Újrakezdés magyar módra című, nem kicsit Pató Pál-ízű, harmadik helyezést elérő plakátját idézve: majd holnap?
Esetleg majd holnapután?
KOMMORDIE