You are currently browsing the category archive for the 'cikkajánló' category.
A jó slammer olyan, mint Hofi és Latinovits – állította Ponza, a négy megkérdezett slammer egyike a Budapest Jazz Clubban megrendezett Tilos Slamen, ahol a műfaj hazai legjobbjai azt mondták el, mi jut eszükbe a szóról: felszabadulás. Nem elsősorban április 4-ről szólt az ének.
A slam poetryben a legvadabb modern popkulturális utalások, vagy a trágárságok gyakran klasszikusok között találják magukat, hogy aztán egy hajtűkanyarral a közélet vagy a kozmológia felé vegye az irányt a vers. Mindent szabad.
A Budapest Jazz Klubban szombat este jó a csapolt Staropramen, a színpadi előadó-művészet mára egyik nemzetközileg is legnépszerűbb irányzatát követő hazai előadók, vagyis a slammerek ráadásul a felszabadulás témáját szabadfogásúlag értelmezve mondják el, amit el kell. Amit el szeretnének. Szerencsére fel sem vetődik, hogy vad szovjetezésbe kezdjen bárki, nem mintha nem lehetne, de minek.
A riport folytatása ide kattintva, meg persze papíron is olvasható, a Népszabadságban.
Barthes szerint az olvasó születésének ára a Szerző halála. Tekintsünk most el attól, hogy ebben az országban a kutya sem olvas, gondolkodjunk inkább elektronikus médiában, mert az elektronikus médiában való gondolkodás tudvalevőleg gerjeszti az agyműködést, szellemi frissességet hoz a házba. Az is milyen megnyugtató, mikor egyszerre villódznak az ablakok…
Manapság a néző születésének ára a celeb halála. Vagyis, hogy a celeb mielőttünk csak azt csinálja, amiért celeb ő, és nem foglalkozunk vele, a munkaidő végeztével mivel tölti a mindennapokat. Teszünk rá.
Persze, ami elméletben akár igaz is lehetne, a gyakorlatban kötelezően megbukik: a TV 2 új, sztárpár show-ként aposztrofált, Mr. és Mrs. című napi vegzája első körben lenyomta a konkurens csatorna azonos időben sugárzott “civilműsorát”, a Széfet “a kereskedelmi szempontból fontos”, 18-49 év közötti nézők körében. Úgyhogy végül is egyáltalán nem meglepő a nézőknek szegezett kérdés létjogosultsága: ki cserél villanykörtét otthon, Korda György vagy Balázs Klári?
Ugye-ugye.
A válasz annyira fontos, hogy már nem is emlékszem rá. Ami viszont élénken megmaradt, hogy Nacsa Olivér egy szál pólóban alszik, és az első együttlét előtt Medgyessy Pétert utánozta a nőnek, valamint hogy Bochkor Gábor nem ismeri fel szerelme lábát.
De közelítsünk válságilag: ínséges időkben, panem et circenses, valóban siker, pénz és csillogás kell a nézőnek. S csak a gyanakvóbbakban, valamint a demagóg kritikusban vetődik fel: miért a már egyébként is kőgazdagok között kell eldőlnie, ki kapja a táskányi pénzt, a veterán sportautót, és miért nem mondjuk Klepevincziné lesz tele zsével. Ő is remekül meg tudná mondani, a férje hogyan szereti a frankfurti levest. Azért, mert Klepevincziné kívül esik a magyar sztárködön, csak a szomszédok vakkantanak rá néha. Persze, a mai magyar hírességgel is majdnem így van ez, többé-kevésbé csereszabatos az egész banda. A lényeg, hogy Liptai Claudia trampliskodjon, Till Attila meg viszszafogottan lelkendezzen, és valahogy levakarja az arcáról a “Jézusom, hová kerültem?” kifejezést. Egyre jobban megy neki amúgy.
Öniróniát és némi valódi humort Zana “Ganxsta” Zoltán villant csupán, aki szokásosan tahó, de legalább teljesen tisztában van vele, hogy úgy gáz az egész, ahogy van. Megszólalásaival idézőjelbe teszi a skatulyahírességeket. De kár volna feledni: a megfizetett nonkorfomizmus tulajdonképpen konformistává teszi az embert.
Értjük ám, átjön az üzenet: állítólag a híresség is ember. De az még kevés. Mert van, amit normális ember nem visz nyilvánosság elé. Nem azért, mert ciki, hanem mert: nem. A híradósnak például nem áll jól, árt a hitelességének, ha nem sokkal azután, hogy busztragédiáról és a közel-keleti helyzetről számol be majdhogynem elcsukló hangon – a nemi életéről kezd vallani. Nem prűdség: igény.
Barthes műveit sem olvassuk másként, mióta tudjuk, egy mosodás kocsi gázolta el, mikor hazafelé tartott egy Mitterrand által rendezett ebédről. Ha jobban meggondoljuk, nem változik semmi. Egy újabb minden mindegy műsor: elfelejtjük, mert mindent elfelejtünk. A Mr. és Mrs. egy lavórnyi celábvíz.
Majd kihűl.
Kolléga úr – kezdi a szerkesztő -, akkor írjon cikket, mondjuk a: lóról. A lóról – mondja a kolléga úr. Lassan, hitetlenkedve forgatja a szót a szájában. A lóról. Vagy nem is: a kőről inkább. Na jó, de: terméskőről? Egész- vagy féldrágakövekről? A berlini falról? A zavargások idején plexi és fejrepesztő macskakőről? A kőről – és egy vállvonás. A szerkesztő ötletel. Megesik.
És akkor a kolléga úr ír egy cikket a kőről. De nemcsak gondolnia kell a kőről valamit, szépet, groteszket, morbidot, keményet, eredetit, hanem tudnia is. Vagy legalábbis találni valaki olyant, aki tud. Hogy ne forduljon át az egész unalmas építőipari betűhalmazba, vagy, ha rádióról van szó: csacsogásba, mert azt még a néha tényleg unalmas MR sem bírná el, hát még a hallgatók.
Várkonyi Benedek esetében nem fenyeget ez a veszély. Az MR1 Kossuth Tér-Idő című műsorfolyamában például időről időre olyan hatalmas, ezért nehezen (vagy a roppant értelmezési tartomány miatt épp könynyedén) megfogható témákat dolgoz fel több adáson keresztül, mindig körültekintően, érdekesen, mint például a művészet vagy a pénz fogalma. Jó csönd herceg címmel most a (na?) csönd van soron.
- A csönd képes és alkalmas arra, hogy vele elmerüljünk a végtelenbe, és ott azt találjuk meg, amitől a korszerű civilizáció megfoszt – csaknem mindannyiunkat. (…) Ha képesek vagyunk meghallani, okulhatunk belőle – kezdi Várkonyi Benedek. Megszólal Jelenits István piarista tanár, aki szerint a csönd hiányát akkor érezzük igazán, ha elveszítjük, s aki úgy véli, a csönd nem jelent feltétlenül némaságot, hiszen a beszélgetés is a hallgatásból indul. S ha jó, nem is válik zajjá. Csönd marad, személyközi. A szavak között hallható.
Bethlenfalvy Géza Kelet-kutató a csönd hagyományairól, a sorozat következő darabjában Upor László dramaturg a színházi csöndről, Garas Dezső kaposvári nyolcperces színpadi hallgatásáról a Mester és Margaritában, Harold Pinter csöndjeiről, a teátrum csöndjének birtokosairól beszél. Kúnos Lászlót Ingmar Bergman csöndjeiről faggatja Várkonyi Benedek, Fülöp Márta pszichológus pedig azt mondja: a csönd nem csak pozitív lehet – az agresszió is megjelenhet általa az emberi kapcsolatokban: van, mikor a hallgatás nem más, mint büntetés. John Cage klasszikus műveket hasonlít a forgalom zajához: Beethoven mindig ugyanaz, a közlekedés zajai sosem. Ő csak tudja, nagy csöndművész volt. És hát megszólal a város is, hangfénykép formájában, hiszen az utca csöndje is csönd. Meg légkalapács.
Heinrich Böll egyik elbeszélése, a mostani műsorban is megemlített Dr. Murke összegyűjtött hallgatásai jut az eszembe: a rádióriporter vágás közben nem dobja el, inkább gondosan összegyűjti az interjúalanyai csendjeit, aztán egymáshoz ragasztja, és lejátssza őket magának. Várkonyi is valami ilyesmit csinál, csakhogy éppen ellenkező előjellel: a hangot rendezi. Szóljanak bármiről, műsorai elmélkedésre késztető, okos, csendes programok. Öszszegyűjti a fogalmakat, precízen egymás mögé ragasztja a mozaikokat, fugázónak meg ott van Schubert, Goethe, Szép Ernő. Szerencsére nem csak magának játssza le, amit összerak.
(Tér-Idő MR1 KOssuth Rádió)
Három nap alatt tizenkét fiatal együttes lépett a MüPa színpadára a Jazz Showcase tehetségbörze keretében, este pedig a hazai dzsessz nagy öregjeié volt a Fesztiválszínház. Pénteken Koós-Hutás Áron kvintettje, a Fábián Juli Jazz Riff, a Santa Diver formáció mellett Subicz Gábor dzsesszötöse, az SG5 lépett fel, este pedig Binder Károly adott szólókoncertet – két versenyzongorán.
- A “showcase” fogalma a zenében olyan koncertet jelöl, amelyen a közönség egy része szakmai szempontok alapján figyeli, ami a színpadon történik – mondja Retkes Attila, a Művészetek Palotája munkatársa, a Jazz Showcase programszervezője. A háromnapos tehetségbörzét holland minta alapján kezdeményezte Kiss Imre, a MüPa vezérigazgatója. A háromnapos rendezvénysorozat fő célja, hogy a magyar dzsessz legfiatalabb generációja, döntően a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem dzsessz tanszakos hallgatói, illetve a néhány éve diplomázottak bemutatkozhassanak. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne volnának az étlapon autodidakta, illetve magukat más, külföldi intézményekben képző zenészek is. A Jazz Showcase keretében professzionális hang- és fénytechnikai körülmények között, negyvenöt perces koncerteken mutathatják meg magukat a fiatal dzsesszisták – nem csak a rajongóknak, barátoknak.
- A lehető legszélesebb magyar szakmai közönség mellett számos vendéget hívtunk külföldről, szakírókat, impresszáriókat, rádiósokat, klubtulajdonosokat, fesztiválszervezőket, akik nemcsak a hazai dzsessz hírét tudják elvinni a világba, hanem konkrét segítséget is tudnak nyújtani az együtteseknek – így Retkes Attila. A szervezők nem kergetnek hiú ábrándokat: a tehetségbörze eredménye nem abban látszik majd meg, hogy néhány hónapon belül magyar produkcióktól lesz hangos az európai dzsessz-szcéna – közép- és hosszú távon viszont ez teljesen reális cél lehet. A tavaly megrendezett börze résztvevői közül többeknek, például Harcsa Veronikának, a Dés András Triónak, Oláh Szabolcsnak, a Transform Quintetnek már szépen megindult a karrierje – ebben talán a Jazz Showcase-nek is szerepe lehetett.
Nem csak koncertek kaptak helyet a kínálatban – szakmai panelbeszélgetéseken is részt vehettek a meghívott vendégek és az együttesek. Az idei eszmecserén azt boncolgatták, hogyan tud megjelenni a nemzeti identitás a dzsesszben. A tapasztalat szerint az amerikai sztenderdek jó alapok ugyan, de a bevált darabok önmagukban már kevésnek bizonyulnak az érvényesüléshez. Mindenki az egyéni hangját keresi, amihez sokszor remek adalék a nemzeti karakter.
- Egyelőre nehéz lemérni, ki mit profitálhat a börzéből – én azt szeretem a leginkább, hogy az ilyen alkalmakkor meghallgathatjuk egymást – véli Subicz Gábor dzsessztrombitás, az SG5 vezetője. Mindenesetre sok pozitív viszszajelzést kaptak a péntek délutáni koncert nyomán. És hogy hogyan nyilvánul meg a magyar dzsesszben, konkrétan az SG5 zenéjében a magyar identitás? Subicz szerint a dzsessz attól dzsessz, hogy a színpadon, az előadás közben egyfajta, a környezetre adott reflexió érezhető.
- Hogy épp mi a helyzet, mi újság van, ez tükröződik a zenében, hiszen a műfaj sajátossága az improvizáció. Számít, hogy éppen péntek este van, éppen a MüPában, éppen Magyarországon vagyunk. Ez mind befolyásolja, hogyan és mit játszunk – mondja Subicz Gábor, majd hozzáteszi: tudatosan nem irányítható, hogyan jön át a zenéjükön a magyarság mint olyan. Hatással van rá a magyar komolyzene, a magyar könnyűzene, a népzene, a dzsessz – de direkt módon nem építi bele a magyar fenomént a kompozícióiba.
A riporter péntek délután, az SG5 – zömmel saját darabokból álló – koncertje közben valóban nem mindig tudta eldönteni, mit hall éppen: breakbeatet, jazzhopot, esetleg iszonyúan behúzó rajzfilmgrooveokat, netán féktelen dzsessz-punkkal van-e dolga. A sodró lendületű háromnegyed órára kontrasztos válasz volt Binder Károly esti nagykoncertje.
- Kár, hogy az előadások után nem lehet még egy kis időt eltölteni a teremben, már csak hogy az ember fel tudja dolgozni a hatást, amely alá kerül – mondta a gyönyörű, kék sapkás lány, aki mellettem ült a MüPá-ban péntek este. És hát tényleg: a ruhatár felé való sodródásban, pohárcsilingelés közepette valóban nem egyszerű feladat számot vetni ezzel a két órával, Binder egyszerre kőkemény, szívszorító, fájdalmas, szomorú, játékos – és kétségkívül virtuóz szóló zongorakoncertjével. Hogy akkor ez most mi volt tulajdonképpen, hogyan kerültünk egy ilyen légszomjképző hullám kellős közepébe, mikor mi csak dzsesszülgetni ültünk be a MüPa Fesztiválszínházába?
Még a villamosmegállóban is a csend volt az úr.
Az egész országot nem lehet becsapni – mondja Trunkó Barnabás az idei szilveszteri rádiókabaré konferansziéja, aztán rögtön helyesbít: legalábbis szilveszter este nem, hiszen sokan tudják, hogy a kabaré nem élőben megy, hanem előzőleg rögzített felvételről adják. Azt viszont kevesen tudják, hogy a rádiókritikus sem élőben hallgatja, hanem cédéről, mert megkapja előre. Mert a rádiókritikus is elmegy otthonról szilveszter este a barátaival különböző feslett helyekre.
És bár a másnap amúgy kifejezetten hajlamossá tesz a kötekedésre, a Rádiókabaré Sinkó Péter által szerkesztett szilveszteri bemutatója többé-kevésbé rendben van. Követi az elmúlt év hagyományait: a jelenetek gyengécskék, a stand up számok viszont frenetikusak, és a kevéske dal is rendben van, így jön ki a jó átlag. Bödőcs Tibor, Dombóvári István, Kovács András Péter és Kőhalmi Zoltán nem fárad, nem unalmas, a szilveszter legjobb pillanatai viszont Sándor Györgynek, és a határon túlról érkező stand uposoknak köszönhetők. Tóth Szabolcs és Bálint Ferenc a romániai választások kapcsán nagyszerűen “fordítja” le a politikusi hablatyot köznyelvre, a kolozsvári Felméri Péter kegyetlenül évértékel, és a csíkszeredai Lung László Zsolt, valamint Kozma Attila is új ízt hoz.
Igaz is: embert próbáló feladat ilyen sokáig muhahával lekötni a hallgató figyelmét, a Celebvilág Magyarországon címmel sugárzott monstre kabarénak azonban általában sikerül, akad itt válságkabaré jócskán, űrturisták, decemberi ünnepkör, multiplexmozi-zajösszeállítás. És celebezés, mely kapcsán azért olykor elkalandozik az ember, s a közszolgálatiság üdvéről mereng.
Van a Magyar Rádiónak egy behozhatatlan előnye a kereskedelmi csatornákkal, főleg a tévékkel szemben: hitelesebben tudja követni az egyre inkább elharapózó trendet, a sztárszívatást. Mert amit mondjuk a TV 2 Tíz című sztárgyalázó műsora önreflexió gyanánt próbál lenyomni a torkunkon, az már az első percben megbukik. Bűzlik az illojalitás: a műsor készítői azokba törlik a saras bakancsot, akiknek hírnevét naponta építgetik, foltozgatják, a Szálasit éltető Fekete Pákótól a börtönviselt nagymellű énekesnőig, aki tudvalévőleg nem apáca. Mintha Kőmíves Kelemen saját kézzel verné szét a várfalat, míg a többiek alszanak, aztán meg nézne szeppenten: dik’, há’ nem leomlott reggelre?
A kabaré viszont képes felülről szemlélni a kis magyar sztárvilágocskát, számára vicces térkép e táj – éppen, mert sosem vett részt benne, sosem táplálta ezt a pszeudovalóságot. Ahogy a kabaré szóvivője, Litkai Gergely mondja, néha tényleg olyan érzésünk lehet, hogy tulajdonképpen csak statiszták vagyunk a Győzikében, s hogy a messzi földrészeken abszolvált rovarevés és tábortüzezés az igazi realitás. A CBA-ban parizercsücsökért sorban álló kisnyugdíjas képe meg csak valami fantáziaakvarell.
“Fiatalos csapatba munkaerőt keresünk” – szól az álláshirdetés. Mindannyian tudjuk, mit jelent ez: negyven felettiek ne is próbálkozzanak. A kereskedelmi televíziózás korában még nagyítóval sem találunk bizonyos kor feletti műsorvezetőket, riportereket a képernyőn. A reklámokban pedig csak a reuma elleni szereket, az életjáradékot és a műfogsorrögzítőt népszerűsítő spotokban találkozni idősekkel. A reklámspotok úgynevezett briefek alapján készülnek, vagyis a reklámozók az ügynökségek tudomására hozzák, kik tartoznak a célcsoportba. Ezek az eligazítások legtöbbször a 18 és 45 közötti korcsoport tagjait jelölik meg elsősorban, ők rendelkeznek a legnagyobb vásárlóerővel. Az 50 év feletti korosztály a legtöbb terméknél nem célcsoport. Már a reklámok hangvételének meghatározásánál sem számolnak a középkorúakkal, idősekkel. Akiknek a vásárlóereje nyilván kisebb, ugyanakkor például a legnézettebb tévéműsorok 30-as, korcsoportonként összeállított listáját böngészve az derül ki, hogy míg a kereskedelmi szempontból legfontosabb csoport, vagyis a 18 és 49 év közötti nézők közül a legnépszerűbb műsort átlagosan 900 ezren nézik, a teljes népesség körében végzett nézettségi kutatások kétmillió tévézőt említenek ugyanezen programok kapcsán. A különbséget a gyerekek és fiatalkorúak, valamint az 50 évnél idősebbek teszik ki – egymillió-kétszázezer emberről van szó. Azaz: 49 felett is van élet, bármit sugall is a kereskedelmi média. Interjú Békés Itala színművésszel és Füleki Bettina reklámszakemberrel, az Akció ügynökség vezető szövegírójával az idős emberek médiabeli megjelenéséről a Népszabadság Hétvége mellékletében. Ide kattintva online is olvasható.
- Smoke weed – szólít fel szelíden bűncselekményre Snoop Dogg, szül. Cordozar Calvin Broadus Jr. az alig több mint egyórás budapesti koncert végén. Hogy ugyanis szívjatok füvet. A DJ elindít egy Bob Marley-lemezt, a dobos a közönség közé hajít néhány dobverőt, a zenekar más tagjai törölközőkkel és ásványvizekkel teszik ugyanezt, aztán eltűnik mindenki a színpadról, villany fel, menjetek isten hírével.
***
Kár. És hát, ahol négy deci csapolt Borsodi ugyanannyiba kerül, mint fél liter üveges Löwenbrau (500), ott valami amúgy sem oké, ott súlyos értékválság van. Hogy ezt észrevegyük, nem kell a büféig menni: a hangulatot a magát gengszterrapperként meghatározó Dopeman próbálja hevíteni mint előzenekar. Körülbelül olyan ez, mintha a Rolling Stones előtt a 8. b önképzőköri metálbandája játszotta volna a Hűtlent, meg a Börtönablakába című, méltán népszerű tábortűzslágert. A teljes cikk olvasásához kattints ide.
Az Osage indiánok a csillagokról jöttek a Földre, hogy megnézzék, milyen lehet itt az élet. Meglehet, az utóbbi pár száz év történéseit nézve rendesen megbánták, hogy nem maradtak odafenn. Az Osage törzs követe először például a Fekete Medvével, a Cédrusfával találkozott, amiből úgy sejthette, a Föld tulajdonképpen okés hely. Még az sem szegte kedvét, mikor a Villámmal futott össze. Csak annyit mondott: Nom-Peh-Wah-Teh, ami magyarul körülbelül annyit tesz: baromira meg vagyok ijedve. Carter Revard indián költő Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban járt péntek este. A teljes cikk olvasásához kattints ide.
KOMMORDIE